Egy ápolónő és ADHD-s fia
A minap ismét találkoztam egy kedves barátnőmmel, Laurával. Ritkán van alkalmunk beszélgetni, mert Laura két gyerekes családanya szerepe mellett ápolónőként dolgozik egy kórházban. Férje informatikus.
A kisfia, becenevén Manóka, 7 éves és ADHD-s (ADHD= figyelemhiányos hiperkativitási zavar). Könnyű elképzelni, milyen nehéz Laura és férje élete, no és persze a 11 éves Mimivel, a kislányukkal is rengeteget kell foglalkozniuk, ő is igényli a törődést. Bámulatos, ahogyan megszervezték az életüket.
Szívesen hallgatom ezt a mindig derűs fiatalasszonyt, mert tudom, hogy jól esik neki is, ha kibeszélheti magát. Ráadásul nekem is szükségem van egy barátnőre itt, a távolban. Egy csésze mézes Roibos tea mellett ismét tanulságos történetet mesélt.
Szombat délelőtt – kezdte a történetet Laura – elvittem a gyerekeket a könyvesboltba. Ez az a bolt, ahol a gyereksarokban a könyvek és kis játékok mellett van egy mini büfé is, kakaót és brióst árulnak. Induláskor mondtam a gyerekeknek, hogy most csak körülnézünk, ha tetszik valami majd beszélünk róla.
Aztán a fiam meglátott egy játék elsősegélydobozt, amit neki muszáj volt megszereznie. Az átlátszó tetejű piros dobozban volt egy csipesz, sebtapasz, mini olló. A doboztetőn egy piros kereszt jelezte a játék rendeltetését. Csendben figyelmeztettem Manókát, hogy megbeszéltük nem veszünk semmit, de már láttam, hogy feleslegesen beszélek. Sejtettem, hogy mi lesz a reakciója, ezért Mimi és én elindultunk a kijárat felé.
Ekkor Manóka üvöltésbe kezdett. “Ez nem igazság!” “Ez szörnyűség!” “Utállak!” – kiabálta. Ezek a legmegpróbáltatóbb pillanatok. Ilyenkor vizsgázik a türelmem, az önbizalmam, mert azt képzelem, hogy teljes csőd vagyok. Melyik gyerek “utálja” a szüleit? Manó továbbra is üvöltött, de jött utánunk, ki az utcára. Egyre csak azt ismételte, hogy “Ez nem igazság! Ez nem igazság!” A nővére és én az autóban ültünk, vártuk, hogy Manóka is beszálljon. Persze a járókelők leálltak bámulni minket, a csodás jelenetet.
Belül én is toporzékoltam, kiabáltam, hogy “Ami nem igazságos, az az, hogy szombat délelőtt nem mehetek be úgy egy könyvesboltba, hogy ne kelljen egy terrorista alkudozásban részt vennem egy elkényeztetett 7 éves csibésszel. Azonnal szállj be, büdös kölyök.”
Kívül viszont meg sem rezzent az arcom. Nulla reakció. Emlékeztettem a nővérét, hogy ő is így tegyen. Egy perc múlva Manóka is beszállt, persze egész úton folytatta a morgást, nyavalygást. Szerencsére közel lakunk a könyvesbolthoz.
Amikor a ház elé értünk, közöltem Manókával, hogy majd egyenesen menjen a szobájába. “Ha lehiggadtál, beszélhetünk” – mondtam neki. Természetesen ő nem ezt akarta, jellemző módon. Ám tudattam vele, hogy nyugodtan ücsöröghet egyedül az autóban, amíg hajlandó lesz bemenni a szobájába, ami a házunk emeletén van. Továbbá azt is közöltem, hogy csak akkor jöhet le hozzám és a nővéréhez, ha mi hívjuk. Mimi és én bementünk a házba. 
Eszembe jutott, mondta Laura, amit a pszichiátrián tanultam. Amikor megkaptam az ápolónői diplomámat, egy pszichiátriai osztályon kezdtem dolgozni. Az akut ambulanciára kerültem, így sok mindent megtanultam a krízishelyzetben levő emberekről.
- Amikor valaki tényleg a plafonon van, képtelen a racionalitásra. Nem ekkor kell kioktatni őket. Teljes időpocsékolás egy gyereket akkor megleckéztetni, vagy a fejével beszélni, amikor egy dühkitörés közepén van, vagy görcsös sírással hisztizik.
- A dühös ember olyan erő, amivel számolni kell. Azonban sosem lehet meggyőzni őt, hogy ne legyen mérges, és ha megpróbáljuk lefegyverezni, akkor még mérgesebb lesz. Csak akkor szabad fizikailag visszafogni a dühös gyereket, ha saját magára vagy másokra tényleges veszélyt jelent.
- Ha eltávolítjuk a nézőket, elküldjük őket, hamarabb megnyugszik a gyerek. Kevésbé szégyelli majd magát, és csökkenti a figyelemre való felhívás eredményességét. No persze, ha a dühkitöréssel a gyerek célja a figyelem felkeltése volt.
Tíz perccel később Manóka lejött a szobájából, kicsit nyugodtabb volt, és beszélni akart. Volt bennem némi kétség, így megkérdeztem tőle, hogy tényleg készen áll-e a könyvesbolti események megbeszélésére. Nos, ettől ismét mérges lett, elkezdett kiabálni.
Újból felkisértem a szobájába, ő persze emlékeztetett arra, hogy én milyen utálatos vagyok. Mély levegőt vettem. Arra gondoltam, hogy mindig is szerettem volna gyerekeket. Azt mondtam Manókának, hogy addig kell a szobájában maradnia, míg teljesen meg nem nyugszik, és majd képes lesz nyugodtan, tiszteletteljesen beszélgetni.
Végső soron mindenkinek vannak érzelmei, de az egész ház nem lehet a túsza valaki dührohamának. Ez mindannyiunkra érvényes. Ha én úgy érzem, hogy a türelmem a végét járja, bemegyek a szobámba pár percre, míg megnyugszom.
A következő másfél órában Manóka háromszor próbált lejönni és beszélni. Az első két alkalommal amint elkezdődött a diskurzus, elvesztette a fejét. Ez adta az ötletet számomra, hogy közöljem Manókával, hogy nemsokára visszajövök. Nyugodtan beszéltem hozzá, közben megdörzsöltem a hátát. Ez nem büntetés volt, arra vártam, hogy feldolgozza és készen álljon.
A harmadik alkalommal ez bekövetkezett. “Anyu, ez nagyon nehéz” – kezdte Manóka. “Tudom, kicsim” – feleltem. Utána jót beszélgettünk, “kiveséztük” a problémát.
A dühroham vége…
A legtöbb ember azt hiszi, hogy a dolog el van intézve, amikor a gyerek megnyugodott. Szerintem viszont az a legfontosabb, ami ezután következik. Ez az az időszak, amikor a beszélgetésből ténylegesen megtanulhatunk valamit. Mindketten.
A végén megkérdeztem Laurától, hogy szerinte az ápolónői tanulmányai segítenek-e neki a Manókával kapcsolatos problémák kezelésében. Elgondolkozott , majd azt mondta, hogy a kórházban szerzett gyakorlat, mindennapos tapasztalat az, ami sokszor segít neki. Bár éppen ezektől ki is tud fáradni, mire hazaér. Szerencsére a helyzetére tekintettel, éjjel nem kell ügyelnie.
Lejegyezte: Mihály Katalin