Félelem? Vagy egyik fülemen be, a másikon ki?
Tényleg egyik fülemen be, a másikon ki? Emlékezzünk vissza azokra a dühös szavakra, amelyeket gyermekkorunkban egy fáradt nap végén valamelyik szülőnktől kaptunk, vagy egy edző vágott a fejünkhöz. Esetleg egy lány vagy fiú undok visszautasításaként hangzottak el. Mit vált ki belőlünk egy ilyen emlék? Félelmet? Szorongást?
A durva szavak sokáig megmaradnak az emlékezetünkben. Akár évek, évtizedek múlva is kiválthat rettegést, fóbiát egy-egy hasonló szituáció. A következő nagyon rövid történetet most hallottam egy ma már 2 gyerekes családanyától.
Anyukámnak egész életében félnie kellett az apjától, aki nagyon mérges természetű ember volt. Amikor anyu 16 éves volt, az apja vezetni tanította a keskeny városi utakon. Ma, 50 évvel később anyám még mindig meg van győződve arról, hogy ő rosszul vezet, mert állandóan az apja hangját hallja, amint őt szídja „te olyan béna és ügyetlen vagy”.
Ne ültessük el a szorongás magját
Időnként mi kapjuk a sértő szavakat, máskor pedig mi sértegetünk másokat. Néha emlékszünk arra, hogy valakit alaposan leszúrtunk, néha pedig elfelejtjük. A lényeg az, hogy nem az az ember emlékszik az ilyen esetekre a leghosszabb ideig aki sérteget, hanem az, akit megsértettek. Ezért fontos, hogy a belül felgyűlt feszültséget ne így vezessük le, beszéljük ki, tisztázzuk a problémát a másik féllel, a gyerekkel is.
Aztán remélhetőleg meg is tudunk bocsátani a másiknak. Amíg ez be nem következik, addig bennünk marad az eset, minket is emészt. Vélt vagy valós sérelmeink mindig visszatérnek, nem tudjuk elengedni. Így van ez a gyerekekkel is.
Őket is meg tudják sérteni a szülők, akik ezt észre sem veszik. Néha kérdezzük meg tőlük, ők mit gondolnak erről, mikor érezték sértőnek a szüleik egy-egy megnyilvánulását. Ez lehetőséget ad az őszinteségre, a bensőséges szülő-gyerek viszony megszilárdítására.
Próbáljuk meg edzeni magunkat – bár nem könnyű. Először hallgassuk végig a gyereket, az egész mondanivalóját, a kérdését és csak utána reagáljunk. Nem feltétlenül kell védelmi pozíciót felvenni, de éreztessük a gyerekkel, hogy elismerjük, megsértettük őt.
Tisztázzuk a legapróbb félreértést is, hadd lássa a gyerek, hogy elismerjük a hibánkat. Ha jogtalan volt a szapulás, kérjünk tőle bocsánatot. Ezután pedig feltétlenül pozitívan beszéljünk a gyerekről a jelen helyzetben.
Sosem késő a valóságot szavakba foglalni, kijavítani azt a helyzetet, amit annak idején indulatból, bántó szavakkal rontottunk el. Ezzel megakadályozhatjuk egy adott szituációból származó félelem és szorongás hosszú távú beágyazódását. Még a kicsi gyereknek is mondjuk el ha megbántuk hirtelen kirohanásunkat. A feszültség oldásában segítenek a bábok.
Lejegyezte: Mihály Katalin